Bobó olvas: Brent Weeks: A fekete prizma

2013. augusztus 4., vasárnap

Brent Weeks: A fekete prizma

A fényhozó 1.

"Egy félárva, puhány kamasz, akinek az otthona egy pusztulásra ítélt város, az anyja a kábítószer rabja, a barátai között gúny tárgya és Gavin Guile, a Prizma, a hatalmas császár és főpap, a legnagyobb mágikus erővel bíró ember a Hét Szatrapiában – ők a törvénytelen fiú és a létezéséről sem tudó apa? Ebben a világban minden a béke és a háború, az időjárás és az aratás a szín-mágia egyensúlyától függ, s ez a Prizma felelőssége. Mint kisebb képességű tanítványai, a testében anyaggá alakítja át a fényt, és ezzel a luxinnal bármit megépíthet vagy elpusztíthat. Óriási hatalom ez itt, ahol a leggyorsabb jármű a vitorlás hajó, és a legmodernebb fegyver a kovás puska. Ám tizenhat évvel a testvérháború után helyi hadurak törnek a hatalomra, és nem tudni, hol van, és mire készül a legyőzött fivér, aki ugyanarra képes, mint a jelenlegi Prizma…"

Brent Weeks bemutatkozó regénysorozata az Éjangyal trilógia a kedvenceim közé tartozik,ezért nem volt kérdéses,hogy a A fekete prizmát is el KELL olvasnom.
A könyv terjedelme a Weekstől megszokott,ami az Éjangyalnál egyáltalán nem zavart ,sőt! De itt valamiért mégis úgy éreztem lehet hogy a kevesebb jobb lett volna.Az elején van egy kis akció,gyorsan megismerjük a főbb szereplőket,de aztán valahogy elül a történet.És ez nem is azzal megy el,hogy bemutatja a világot-azt bizony nekünk kell összerakni a morzsákból,ami nem lenne gond,csak így pár száz oldalon keresztül az ember azt se tudja hogy most mi van- hanem csak úgy van.Ez beszél azzal,az ezzel.Pár dolog azért szerencsére kiderül,ami azért felkelti az ember érdeklődését annyira hogy tovább olvassa,de én például az egyik fő meglepő dolgot későbbre tartogattam volna,mert így nem volt akkora hatása mint kellett volna.A könyv második felére szerencsére beindul a történet és onnantól már majdnem letehetetlen volt (de valamiért mégis sikerült elszakadnom tőle)
A szereplők közül többen is érdekesnek ígérkeznek,van múltjuk,titkaik,céljaik,mindegyikük összetett személyiség-főleg a főszereplő Gavin- valahogy mégsem sikerült közel kerülniük hozzám. Karris például az elején kifejezetten irritált,de ahogy jobban megismertem átküzdötte magát a "most már kíváncsi vagyok rá" kategóriába. Nagyon érdekel,hogy Kippel mi lesz a többi részben,mert most még elég szerencsétlen és idegesítő a számomra,de hiszem hogy tud fejlődni :) Az egyetlen akit tényleg szimpatikusnak találtam az Vasököl volt.A megvan a maga kis bunkó stílusa,de mégis nagyon segítőkész és hűséges,és még vicces is a beszólásaival.

a második rész

Annak ellenére,hogy a szereplők és a történet felépítése nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet,mégis azt kell mondanom,hogy tetszett,mert a kialakított világ nagyon eredeti és érdekfeszítő,és bár néhány helyzetben nehezen tudtam elképzelni a színöntést,megszerettem ezt a fajta "mágiát" amit használnak.Nem ad végtelen hatalmat a használóinak,hisz megvannak a maga korlátai és ettől lett hihetőbb számomra az egész.

Bár nem ez lett Weeks legjobb könyve,de azért egyszer megéri elolvasni,és én is már kíváncsian várom a folytatást,talán az már kicsit pörgősebb lesz,és az elejétől fogva élvezhetem a világot és nem kell "beletanulnom" mint A fekete prizmánál. A második könyv egyébként már megjelent külföldön The Blinding Knife címen,reméljük hozzánk is elér hamarosan.

5/3.5